dr. Biró Gyula: A neuro-lingvisztikus pszichoterápiáról…
- útban egy integrált rövid pszichoterápiás modell felé -
Hogyan keletkezett az NLP és NLPt? Vissza a gyökerekhez…
A 70-es évek a korábban egymással rivalizáló pszichoterápiás iskolák közeledését hozta. John Grinder, Richard Bandler, Gregory Bateson, Robert Dilts a hetvenes évek elején azt a kérdést tették fel, hogy vajon pontosan mitől hatékony az emberi kommunikáció? Hogyan kell a kommunikációt kivitelezni, hogy az hatékony legyen? Van-e az emberi kommunikációnak egyáltalán pontos és lényeges szempontokba foglalható algoritmusa?A végzettségüket tekintve John Grinder eredetileg nyelvész, aki korábban a kommunikáció nyelvi összetevőivel foglalkozott. Richard Bandler pszichológus-matematikus és főleg számítógép programozással foglalkozott. Gregory Beteson antropológus, kibernetikus, kommunikációs kutató és a Palo Alto-i iskolához tartozott. Az ő nevéhez is kapcsolódik a schizofrénia un. „kettős-kötés” („double bind”) elméletének megalkotása. Robert Dilts ebben az időben jelen van, gyűjti magába az új megközelítés adta lehetőségeket, elsősorban a modellképzés (modeling) érdekli. Majd a 80-as évektől mind a mai napig publikálja remekbe szabott gyakorlati tanulmányait (híres emberek gondolkodási mintáiról, mint Leonardo, Tesla, Einstein, Freud, Walt Disney, Mozart) és sokféle műveleti módszereit, mint például ( hiedelem-struktúrák megváltoztatása, reimprinting, azaz korai negatív érzelmi bevésődések korrektív emocionális kezelése stb.) továbbfejleszti Gregory Bateson antropológiai emberkép modelljét és 2000-es évek elején megalkotja a pszichoterápia egyesített modelljét (R.Bandler-J.Grinder, 1989;Dilts,R.-Epstein,T.1991).
Grinder és Bandler főleg az M.H. Erickson a hipnotizőr és pszichoterapeuta, Fritz Perls Gestalt- és Virginia Satir családterápiás munkássága érdekelte, mivel ők voltak az adott korszak leghatékonyabb pszichoterapeutái. Velük szorosabb kapcsolatot is kialakítottak. A két kutatót kérdésfeltevésük értelmében nem az érdekelte, hogy milyen elméleti keretet szabjanak maguknak, amely aztán a továbbiakban már akadályt jelent, mert hozzá kell igazítani a kutatási és tapasztalati eredményeket, hanem hogy hogyan történik a hatékony kommunikáció, azaz hogyan „csinálja” a kommunikátor azt a fajta közlést vagy közlések sorát, amely eléri a kívánt eredmény.
A három kiváló személyiségről sok hang- és videokazettát elemeztek, amelyeken terápiás felvételek voltak. Elmélyült kutatásuk végeztével mintegy „faktoranalízist” készítettek azokból a kommunikációs elemekből, amelyek mint specifikus elemek megtalálhatók voltak mind a három vagy majdnem mindegyik terapeutánál. Ezeket pontosan definiálták és tesztelték, hogy vajon más kezében is ugyanolyan hatékonyak-e?
M.H.Erickson indirekt hipnózis indukciói, szuggesztív nyelvi fordulatai és hipnózisterápiái, valamint paradox terápiás kommunikációi igen nagy csodálatot és elismerést váltottak ki más pszichoterapeutákból és kommunikációs szakemberekből egyaránt. Nos Milton H. Erickson terápiás mintáinak modellezése, lényegi megragadása adja az NLP rendszerének talán legnagyobb részét.
Bandler és Grinder modellképzése M.H.Erickson kommunikációs hatékonyságáról (R. Bandler,– J. Grinder, 1977), úgymond „titkairól” meglepetést keltett magában Ericksonban is. „Milton H. Erickson hipnotikus nyelvi mintái” című könyvük megjelenése után maga Erickson írta, hogy jobban érti már saját magát, hogy mit is tesz valójában a terápiáiban, de módszerének teljességét nem azonosította Bandler és Grinder elemzésével, hanem Bandler és Grinder Ericsson-modelljét „két serclinek” nevezte, amelyek között van ő „a kenyér”.
De Erickson „művészete” így a „műkritika” által vált jobban érthetővé. Jeff Zeig, a Milton Erickson Alapítvány elnöke mondta (személyes közlés, 1992), hogy ő maga is jobban érti Ericksont, mióta az NLP-t ismeri. Valóban a terápiában alkalmazott nyelvi minták leírása és a szuggesztiók felépítése és alkalmazása jól sikerült „modellezés”.
Erickson sokat idézett mondása, miszerint a tudattalan sokkal okosabb, mint mi magunk, s ennek felhasználása, azaz tudattalan vagy tudat-előttes szinten levő élmény mintázatok (korai tanulási minták,korai testérzetek, érzések, álmok) terápiás műveletté alakítása különböző NLP-módszerek során már olyan integrálása az eddigi pszichoterápiás módszereknek, ami korábban nem volt operacionalizálható.
Az NLP rendszerébe hozott másik fontos koncepció a M. H. Erickson-i terápia egy másik aspektusa, mondhatni kulcs-fogalma az utilizáció módszere, mely azt jelenti, hogy a terapeuta hogyan hasznosítja a kliensben rejlő tudatos és nem tudatos tartalmakat (meggyőződéseket, hiedelmeket, valamely irányba mutatott hitét, meggyőződését, képességeket, tulajdonságait, kapcsolati viselkedési és megküzdési mintáit, vagyis mindazokat a dolgokat, amelyek a személyiségében rejlenek és belső erőforrásokként alkalmazhatók a terápiás folyamatban (Erickson, M.H.-Rossi, L, 1979.)
Perls Gestalt-módszeréből az érzékszervi tapasztalatok leképeződését és a térbeli projekciók alkalmazást vették át elsősorban.
Nyilván sokkal több érzékletünk, így tapasztalatunk van ugyanis külső realitásokról, mint úgymond „tudásunk”, mivel az érzékszervi tapasztalataink jelentős része nem-tudatos szinten marad és gyakran nem hozzáférhető a tudatos felidézés számára. Perls kérdezte talán először az érzékszervi tapasztalás szerint a pacienseit, vagyis hogy abban a bizonyos problematikus helyzetben pontosan mit lát, mit hall és mit érez, tapint, szagol?
Minden komplex tapasztalás is az érzékszerveinken át képeződik le bennünk (vessük össze ezt az introjekció fogalmával!), tehát elemi érzékletek sajátos összjelleget öltenek (Gestalt-jelleget). Hogy aztán ezek az elemi érzékszervi tapasztalatok és idő folyamán hogyan teljesednek egyre több érzékszervi tartalommal és hogyan módosulnak, azaz milyen jelentést kapnak szubjektíve az illető személy részéről és milyen értékelő feed back-ek sorát más referencia-személyek részéről, az már e folyamatosan bonyolódó folyamat eredménye, amely azonban adott időben, adott szituációban és a személy adott állapotában mindig hordoz szubjektív jelentéstartalmakat. Így a bennünk levő és szubjektíve fontos, jelentéssel bíró tapasztalat-halmaz felbontható érzékszervi tapasztalatok szimbólumaira. Ez még elvont tartalmakra is igaz, például hogyan látja valaki adott helyzetben és állapotban a „szabadságot”, hogyan ábrázolná vizuálisan, melyek számára a „szabadság” hangjai és hogyan érzi azt, milyen érzeteket kelt benne. Lehet még olfaktórius vagy akár íz érzékleti komponense is. Ebből az is következik, hogy más az az élményszerveződés is, ahogyan egy-egy jelenség pl. szabadságérzés egy-egy emberben leképeződik. Ezt a Gestalt-jellegű asszociációs mintázatot le lehet vagy inkább szét lehet bontani asszociációs érzékszervi modalitásokra, amelyek mintegy szimbolikusan kifejezik az adott tapasztalati kör vagy tartomány szubjektív oldalát. Nos, ez a Perls-féle Gestalt-terápia lényeges hozadéka az NLP számára. Hogy egy adott tapasztalati folyamat valamely dologról milyen asszociációs hálózatot, más szóval Gestalt-ot képez adott személyben és ez – ha számára problematikus – hogyan változtatható meg kommunikációval, és milyennek kell lennie annak a fajta kommunikációnak, amely illeszkedik az adott szubjektív mintához, ez az igazán lényeges kérdés.
Mind a Gestalt-terápiában (pl. forró szék technika) mind a Virginia Satir féle családterápiában (pl. szobor-állítás) fontos szerepet kap a fizikai és mentális tér. A tér fogalma pszichoterápiában többféle jelenséget tartalmaz. A tér vonatkozhat a kliens környezetében levő konkrét fizikai területre, de a kliens belső kognitív-emocionális tartalmainak, kapcsolati mintáinak kivetítésére is alkalmas projekciós lehetőség. Sőt a megélt idő (életkor) élményének szubjektív műveletivé alakítására is (T. James – W. Woodsmall, 1994). E belső tudatos és nem tudatos tartalmak, emocionális viszonyok, mint a „mentális tér” tartalmi viszonya projíciálhatók a fizikai térbe. Pl. szignifikáns személyek projektív térbeli elrendezése. Közelség-távolság vagy alá-fölérendeltség kifejezése.
Virginia Satir családterápiás munkássága is közel hozható és sokféle tekintetben hasonló Perls és Erickson nézeteihez, főleg a framing (keretbe foglalás) és reframing (új keretbe helyezés) koncepcióit illetően. Virginia Satir nagy mestere volt a reframing lépéseinek, főleg a kontextus- és jelentés-reframing (új nézőpontból láttatni a problémát, illetve új értelmet adni a problémának a másik megértése vonatkozásában) alkalmazását tudta briliánsan alkalmazni családterápiás óráin. Virginia Satir munkásságából merítette Bandler és Grinder az un. rész-koncepciót. Satir egyik lényeges technikája volt a „részek-játéka” az introjekciók megváltoztatása és a szerepmegvalósítás terén. Satir abból indult ki, hogy az adekvát szerepviselkedés közel sem egységes szocializációs minták elsajátításából tevődik össze, hanem nagyon is ellentétes, inkongruens, egymással konfliktusban álló viselkedésminták leképeződéséből is. Problémás szerepviselkedés esetén ez utóbbi még hangsúlyozottabban igaz. Satir „részek játéka” módszerének (part’s party eredeti nevén) lényege az inkongruens, konfliktusban álló introjekciós tartalmak közti kommunikáció elindítása vagy kialakítása. Problémás szerepviselkedésnél, de egészséges embereknél is gyakori, hogy abból ered a probléma, hogy egyáltalán nincs belső dialógus, asszociációs kapcsolat, vagyis kommunikáció bizonyos tudatos vagy nem-tudatos konfliktushordozó személyiség-részek (tapasztalások) között, formailag éppen úgy, ahogyan két konfliktusban álló személy között. Virginia Satir eredetileg pszichodramatikus formában használta ezt a módszert. A problémás családtag kiválasztott egy-egy személyt azok közül, aki számára az adott pszichés tartományban, szerepviselkedésben a legjobb mintát mutatta. Az eljátszotta, közvetítette felé a számára szubjektíve megfelelő szerepet adott területen. Így ez mindig egy résznek a szerepe volt, pl. szexualitással kapcsolatos viselkedés vagy éppen normatív szerep bemutatása. Igen sokszor inkongruens vagy konfliktusban álló rész-szerepeket játszottak el így a páciens által kiválasztott szereplők. Majd ezt követően ezek a rész-szereplők egymással léptek dialógusba és az így bemutatott kongruens viselkedés leképezőse hozta a paciens számára a feloldást. Satir terápiájában sokszor nyolc-tíz rész-szereplőt választott ki a paciens és hívott meg a partijára (innen az elnevezés is).
Bandler rendszerében ezek a részek már nem az egyénen kívül helyezkednek el, hanem már az individuumon belülre telepítettek. Tehát egyéni terápiás módszerré változik. Tehát elmarad a pszichodramatikus show és az egyén a saját részeivel, introjektumaival (belső szimbólumaival) kommunikál és alakít ki új asszociációkat e belső személyiség-részei (tartalmai) között, felhasználva elsősorban a kreatív fantáziát és korábbi tanulási mintáit. Ez már így az NLP jól ismert „hat lépéses reframing” módszere (R.Bandler – J. Grinder, 1985).
Az NLP alkotói tehát e három kiválóság: M.H. Erickson, Fritz Perls és Virginia Satir terápiás munkáját elemezve a hatékonynak bizonyult kommunikációs elemekből strukturált rendszert hoztak létre. Így jött létre az Alfred Korzybski (1879-1950) lengyel nyelvész által már 1933-ban használt elnevezés alapján (Korzybski, A.,1933): a neuro-lingvisztikus programozás, az NLP, mely azokat a összefüggéseket hívatott leírni, amelyek az emberi kommunikáció fiziológiai folyamatai /Neuro-/, nyelvi struktúrái, kifejezésmódjai /Lingvisztikus/ és szubjektív gondolkodásmódok és tapasztalásminták/ szocializációtól függő /Programozás/ között fennállnak.
A modellképzés (modeling) paradigmája szerint új, integratív szemléletű módszer jött létre. az emberi kommunikáció és viselkedésváltozás hatékony modellje a praxisból a praxis számára. Ezáltal vált az addig intuitíven vagy ösztönösen használt sikeres kommunikáció tanulhatóvá és taníthatóvá.
Rogerstől – akinek munkásságát ugyan nem említik az NLP alapbázisaként - átvették a terapeutai viszonyulást, az un. Rogers-i hármast: empátia, elfogadás és kongruencia a másik személlyel történő kommunikációban.
Ezeket az összefüggéseket strukturálták és jól tagolt, áttekinthető műveleti rendszerbe foglalták össze. A pszichológiai műveletté alakítás az NLP egyik jelentős előre lépése, azaz hogyan lehet pontos műveleti lépésekké tenni olyan fogalmakat, mint pl. az empátia, kongruencia, elfogadás.
Az NLP módszerének lényeges vonása, hogy jövőorientált, szemben sokféle korábbi szemlélettel, melyekre inkább múltorientáció a jellemző. Az NLP gondolatrendszere azt hivatott tisztázni, hogy mi és hogyan kell és legyen. Pozitív megközelítést kínál, azaz tagadó állítások helyett az a lényeges, hogy az illető személy pontosan mit kíván megváltoztatni és hogyan. Tehát a problémaorientáció helyett a célorientáció kerül előtérbe, azaz hogy mit /mely viselkedést/, mikor és hol /mely időben és milyen szituációban kell használni és milyenben nem/ és hogyan /vagyis hogyan kell azt a kommunikációt hatékonyan kivitelezni/.
Az NLP is a kommunikáció azon tényezőit tartja hatékonynak, amelyek túlnyomóan a tudattalan és tudat-előttes szintjén szerveződnek és hatnak.
Az NLP egyik lényeges tényezője a flexibilitás, a rugalmas és elfogadó kommunikáció és viselkedés a terapeuta részéről, amely mindig illeszkedik (kongruens) a másik személy vagy csoport külső és belső világához (utilizáció). Az NLP szemléletében előtérben áll a másik ember személyének, világnézetének, hiedelmeinek az elfogadása. Ha hatékonyak kívánunk lenni, akkor meg kell ismernünk a másik szemléletét, értékeit, gondolkodásmódját.
Ha a saját nézeteinket, meggyőződéseinket erőltetjük a másikra, akkor az számára befogadhatatlan, hasonlóan ahhoz, mint amikor két nem kompatibilis számítógépet kapcsolunk össze. Ez a számítógép hasonlat rávilágít a kibernetikai hatásra. Az ember testi felépítésére, genetikai tényezőire sokszor használják a „hardware”, míg a szocializációs és tanulási folyamatok révén szerzett tényezőire a „software” kifejezést.
Ez azt jelenti, hogy előbb meg kell értenünk a másik mentális rendszerének működését ahhoz, hogy abba változást tudjunk elérni.
A 1995 tavaszán Peter Schütz és Helmut Jelem és – a már elhunyt -Wolfgang Karber munkássága révén született meg az NLP átdolgozott, pszichoterápiás alkalmazása, a neuro-lingvisztikus pszichoterápia (NLPt). Erre így emlékezik pár évvel később Peter Schütz: „akkor született az a víziónk, hogy a nagyon amerikai fazonú NLP-t az európai pszichoterápiába és kultúrkörbe integráljuk és stabil alapokon építjük fel – abba a kultúrába helyezve, amelyet ük nagybátyám Sigmund Freud alkotott.” (Peter Schütz és mtsai, 2001). A vízió megvalósulni látszik, mivel 2007. januárjában az osztrák egészségügyi miniszter asszony hivatalosan közzé tette az NLPt-t, mint önálló pszichoterápiás eljárást és az EAP (European Association for Psychotherapy) már korábban felvette az elfogadott pszichoterápiák sorába a neuro-lingvisztikus pszichoterápiát. A neuro-lingvisztikus pszichoterápia (NLPt) integrált, kognitív, rendszer-szemléletű, imaginatív pszichoterápiás módszer. Az NLPt célorientált pszichoterápiás eljárás, különös tekintettel a személyiség reprezentációs rendszereinek, viselkedésmódjainak, képességeinek, érték- és norma-rendszerének, hiedelem-struktúrájának, szimbólumainak, metaforáinak és kapcsolati mintázatainak alkalmazására (Schütz és Mtsai, 2001)
Peter Schütz és mtsai pszichoterápiás, azaz NLPt arculatúvá tették az NLP-t , amely kiegészült az alábbi szerzők munkásságával is: Gregory Bateson, Robert Dilts, Albert Bandura, Noam Chomsky (P.Schütz és Mtsai, 2001))
Az NLPt fő alkotó tényezői:
1./ A belső térképünk nem azonos a területtel! The Map is not the Territory!
Bár a kulturális és nyelvi utalásos rendszerek folytán sokféle hasonlóság és közös vonatkozás létezik, de a „kétszer nem léphetsz be ugyanabba a patakba” mondás bölcsessége is érzékelteti, hogy pl. iskolai padtársunk számára mást jelentenek ugyanazok a hatások, melyek bennünket folyamatosan érnek. Ez a különbözőség az érzékszervi és asszociációs tapasztalatok különbözőségén alapul. Az érzékszervi tapasztalást illetően, mind a tudatos szintet elérő, mind azon kívül eső, küszöb alatti érzékelés is természetesen számít. Hogy egy új élmény vagy tapasztalat milyen korábbiakhoz asszociálódik és milyen érzelmi töltettel bír, ennek variációs lehetősége szinte végtelen. Belső térképünk tehát nem azonos azzal a területtel, azzal a valóságtartománnyal, amiről beszélünk, vitatkozunk. Tehát nem a valóságra reagálunk, hanem a róla kialakult belső térképünkre.
A G. Bateson – R. Dilts által készített modell segít az terapeutának a kliens belső térképét megérteni, azon eligazodni és későbbi terápiás intervenciókat kidolgozni. De hogyan?
Az eredetileg öt szinten szerveződő NLPt-rendszer-mátrix a személyiség három fontos területét mutatja be
a) A változás logikai szintjeit :
- környezeti változás (Kérdése: mikor? hol? kivel? kérdésekkel leírható.)
- viselkedési szintű változás (Kérdése: pontosan melyik viselkedés? )
- képességek ( készségek, megküzdések) változása (Kérdése: hogyan?)
- meggyőződésbeli változás (hiedelmek, hit, szabályok, értékek, normák terén), azaz analitikus terminológiával a felettes-énben történő változások (Kérdése: miért?)
- az identitás szintjén történő változás (Kérdése: ki?)
b) a személy érzékelési pozícióit
- önmagam élménye (1.), asszociált élmény
- önmagam kívülről nézve (2.) disszociált élmény
- szignifikáns mások (például: szülő, barát stb.) hatásának (élményének, az adott személy iránti attitűdjének) érzékelése és jelentése (3.)
c) Az idő-élmény (múltban, jelenben, jövőben történik).
A G. Bateson – R. Dilts modell – mint a személyiség belső térképe és a terapeuta számára egyben emberkép is, amelyben jól azonosítható és leírható a paciens problematikája az adott öt logikai szinten, valamint mindegyik szint tovább pontosítható a megélt érzékelési pozícióval és téri-idői történéseivel.
Az „ötszintű ház” legalsó szintje a környezet szintje
Ez -mint említettük – három kérdéssel leírható (mikor? hol? kivel?) Idői, téri és személyi környezet, vagy mint szociális mező a kliens számára asszociáltan, disszociáltan vagy számára más, fontos személyek benne történő leképeződéseként élhető át. A terápiás változáshoz sokszor szükséges, de legtöbbször nem elégséges a környezeti szinten történő változás.
A viselkedés szintje
A Palo Alto-i iskola hozta azt a megállapítást, hogy az ember annyira kommunikatív lény, hogy nem tud nem kommunikálni. Itt azt az interpretációját emeljük ki, hogy az ember nem tud nem viselkedni, reagálni a környezetére. Bármit tesz vagy nem tesz reakciónak, viselkedésnek számít a fizikai és szociális környezetében. A környezetire ráépül tehát a viselkedési szint, mely a kliens viselkedés repertoárját tartalmazza ( ez elég általánosan értendő: pl. a vérnyomásváltozástól a konkrét fizikai cselekvésig), azonban a viselkedést konkrétan és önmagában tekinti! Hogy bármilyen fajtaviselkedés lehet szociálisan pozitív valamilyen környezeti szituációban, csak szituációt és a kontextust kell hozzá megtalálni. Például egy erős rúgás focimeccsen nagyon adekvát lehet, míg más társas szituációban az adott viselkedés megkérdőjelezhető, kritizálható.
A képességek szintje
A viselkedési szintre épül rá a képességek (capability) szintje, tehát sokféle képesség, készség, megküzdési stratégiák, különféle intelligenciák (verbális, performációs, emócionális) tartoznak ide. Sokkal több képességünk van, mint amit az iskolai és nevelési rendszer kifejleszt bennünk. M.H. Erickson ide sorolja azokat a tudattalan, vagy féltudatos képességeket is, mint például a „korai tanulási minták”. A személynek bizonyos fejlődési, érési folyamaton kell átmennie, hogy képességei, kapacitása kifejlődjön. Ennek a szintnek a kérdése: a hogyan? Hogyan használja és vitelezi ki egy sportoló például az imént említett mozgást (rúgást a labdába, hogy az a kapu felső sarkában kössön ki). Hogyan kezeljük a stresszt (milyen veselkedéssel adott környezeti szituációban)? Hogyan képezem a szorongásos viselkedést? Hogyan gondolkodunk erről éppen most? Gondolhatjuk, hogy erre nehéz válaszolni. Az interjú során a legtöbb kliens azonban tud erre válaszolni. Élsportolók pedig még jobban és pontosabban. Persze nem verbálisan, hanem érzetekkel, szimbólumokkal, átélésekkel feltérképezhető a megküzdési minták stratégiája, azaz a hogyanja. És pszichoterápiás segítés esetében természetesen valamely képesség hiánya is vagy elégtelen volta is. Hogy valaki milyen képesség repertoárt fejleszt ki magában, az a következő, erre ráépülő logikai szinttől függ.
A meggyőződés-hiedelem-hit rendszer (Belief System) szintje
A képességek fölött húzódik a személyiség meggyőződés-hiedelem- hit-rendszerének, értékeinek és normáinak a szintje (egyszóval Belief-System, vagy más terminológiával a felettes-én). Ez a szint hatalmas motivációs és emocionális erőt képvisel. A hiedelem-struktúra az a szint, amelyet tudatosan vagy tudattalanul „érezve” hiszünk. Nem bizonyítható és nem cáfolható. Kérdése éppen ezért: a miért? Miért hiszi a klausztrofóbiás hogy a lift biztosan megáll a két emelet között? A meggyőződés-rendszer többnyire koherens rendszer, de személyiségtől függően sokféle ellentmondó, konfliktusban álló rész lehet benne, mely pszichopatológiai állapotoktól függően, nagy traumák, krízisek esetén teljesen dezintegrálódhat, a személy ellen fordulhat például szuicidális esetekben.
Az identitás szintje
A meggyőződés-rendszerre épül rá a személy identitás szintje. Kérdése: Ki? Sok féle módon használjuk az identitás fogalmát (például: nemi identitás, szakmai identitás, nemzeti identitás stb.). Könnyű azonban belátni, hogy az identitás komplex minőség és összélmény. Csak a többi szinttel együtt értelmezhető, hogy tehát az a személy, aki ilyen és ilyen meggyőződés rendszerrel rendelkezik (miért?), amellyel ilyen és ilyen képességeket alakított ki magában (hogyan?), amelyek ilyen és ilyen viselkedésrepertoárt (melyik viselkedéseket?) tesznek lehetővé különböző helyzetekben az idő függvényében (hol? mikor? kivel?).
Az egyes szintek között Gregory Bateson szerint fontos kapcsolat van, mégpedig a folyamatos zajló tanulási, viselkedésváltozási és kommunikációs folyamatok természetes osztályozási szintjeiként működnek. Mindegyik szint funkciója az, hogy az alatta levő szint információját megszervezze. Valamiféle változás az alsóbb szinteken tudná befolyásolni a felette levő szinteket, de ez nem történik meg szükségszerűen; ha azonban valami a felsőbb szinten megváltozik, akkor az alatta levő szinten szükségszerűen megváltoznak a dolgok, hogy a felsőbb szinten történt változást alátámasszák. Például a kliens viselkedés repertoárjának bővítése (tánc, protokoll tanítása) eredményezheti a kapcsolati készségek javítását a képességek szintjén, de nem feltétlenül. Viszont az önbizalom, képességeibe vetett hit erősítése sokkal jobban megszervezi kapcsolatteremtő képességeit és viselkedésrepertoárját konkrét helyzetekben (R. Dilts, 1990).
Bateson azt vette észre, hogy a problémák gyakran a logikai szintek összekeveredéséből származnak.
A következő kijelentések alkoholbetegek ítéletei lehetnek
A. Identitás: Alkoholista vagyok és mindig az is maradok.
B. Meggyőződés – hiedelem szint: Innom kell, hogy nyugodt és normális maradhassak.
C. Képességek szintje: Úgy tűnik, hogy képtelen vagyok megtenni azt, hogy az ivási szokásaimat irányítsam.
D. Viselkedési szint: Túl sokat kell innom.
E. Környezet: Ha a barátaimmal vagyok együtt, akkor bizony iszom egy-két pohárral.
Egészségről szóló kijelentések:
A. Identitás szint: Egészséges ember vagyok.
B. Meggyőződés-hiedelem szint: Ha egészséges vagyok, tudok másoknak segíteni.
C. Képességek szintje: Tudom, hogy hogyan tudom befolyásolni az egészségemet.
D. Viselkedés szint: Meg tudom azt teremteni időnként, hogy az egészségem kívánta módon viselkedem
E. Környezeti szint: Az orvostudomány meggyógyított.
Mind az öt szinten követhetjük a kliens idői tényezőit (múlt-jelen-jövő) és érzékelési pozícióit. A kliens problémái ilyen módon jól feltérképezhetők. Már az első interjú során kiderül, hogy a kliensnek melyik szinten vannak erősségei és hiányosságai. Megfigyelhetjük panaszait az érzékelési pozíciók mentén, azaz asszociált, disszociált vagy szignifikáns mások ítéleteit fogalmazza meg önmagára nézve. Például élete idővonalát tekintve a múlt problémáit hozza be a jelenbe, vagy vetíti előre a jövőbe, vagy a jövőkép hiánya teszi problematikussá a jelent valamelyik vagy egyszerre több szinten is. Láthatjuk sokféle lehetőség adódik.
Az NLPt három féle változást jelöl meg a különböző logikai szintekkel kapcsolatban:
A. Változás az identitás szintjén, melyet evolúciós változásnak nevez. Ez a misszió vagy küldetés-élmény, lét-értelmezés, életcélkitűzés változása.
B. Változások a meggyőződés-hit-hiedelem rendszer és a képességek szintjén. Ez a generatív változás, azaz a motiváció, az elfogadás és az irányultság változása.
C. A viselkedés és a környezet szintjén történő változás. Az akciók és reakciók megváltozása, amelyet gyógyító változásnak nevez.
A terapeuta számára persze ez a modell hasznos térképet ad a kliensről és terápia tervezését, pontos lépésekbe rendezését teszi lehetővé (R.Dilts, 1995).
2./ A kommunikáció nyelvi struktúrái
A „belső térkép” egyedi mintázata és belső struktúrája miatt az élő beszélt nyelv sem pontos, mert a nyelv fogalmai nem fedik az egyes emberben a vele kapcsolatos tapasztalati leképeződést és ezek a leképeződések nyelvi eszközökkel sokszor nem fejezhetők ki. Mint tudjuk, igen sok a félreértés főleg emocionálisan érintett helyzetekben.
a./ A meta-nyelv az NLPt rendszerében olyan kérdező technika, amellyel azt deríthetjük fel, hogy a paciensben milyen tapasztalati tartalmakat, élményeket rejtenek szavai, kifejezései (R. Bandler – J. Grinder, 1988)..
b./ A szuggesztív nyelv pedig azokat a nyelvi szabályszerűségeket foglalja magában, hogy hogyan adhatunk indirekt szuggesztiókat a másik ember számára. Ez tulajdonképpen Milton H. Erickson szuggesztió tana (R. Bandler – J. Grinder, 1977)
3./ Az érzékszervi nyelv
Az érzékszervi nyelv azt az érzékszervi mintázatot mutatja, ahogyan a személyben archaikusabb szinten elraktározódtak az információk és a terapeuta számára e mintázat megértése és dekódolása viszont emocionális hozzáférést jelent, vagyis annak a kódnak a megszerzését, mely kulcs a másik ember belső világához, gondolkodási stratégiájához. Nagyon sok olyan szó, szólás, kifejezés van minden nyelvben, amely valamelyik érzékszervünkhöz kötött, jelentése konkrétan is megmaradt vagy már eltávolodott tőle, de még utal az eredeti tapasztalatra. Például „…nem látok kiutat…a dolog világos számomra…nagyon sötéten látom a helyzetet…kilátástalan a helyzete stb.—ezek vizuális kifejezések, szembetűnő, hogy mennyire a látásérzékszervéhez kapcsolódnak. Másként hangzik a terapeuta számára az olyan beszéd, mint pl. …azt mondják, hogy még nem csendesült le bennem ez a probléma…ez nekem nem mond semmit…pusztába kiáltott szó…ez már lecsengett bennem stb.—ezek auditív minták, melyeket nem engedhetünk el a fülünk mellett. Megint más benyomást keltenek a terapeutában az olyan szavak, mint például úgy érzem, leborzongok…kitapintom a kapcsolat lényegét…neki iramodtam…annyira hidegek velem kapcsolatban stb.—ezek kinesztetikus kifejezések. Ebbe a körbe tartoznak a motoros, a szenzoros, taktilis és emocionális megfogalmazások is. Ilyenek a testérzetekhez kapcsolódó kifejezések is: pl. „valami nyomja a szívét; eláll a lélegzete; földbe gyökerezett a lába” stb. Lehetnek még szagláshoz és ízleléshez kapcsolódó kifejezések is, melyek lehetnek fontosak, viszont a három fő reprezentációs rendszer (a látás, hallás ésa kinesztézis) jelenségköre a meghatározó egy adott élmény leképeződésében.
Nos, ha megfigyeljük a paciens előadásmódját problémáiról, akkor akár le is jelölhetjük, hogy milyen szekvenciával követik egymást benne a vizuális, auditív és kinesztetikus kifejezések. Elég hamar ismételten visszatérő mintákat kapunk, például VVAKO, VVAK stb. Ha ezeket a mintákat a terapeuta megfigyeli és kérdéseit, megjegyzéseit azokban fogalmazza meg, akkor a kliens elfogadása azok iránt sokkal nagyobb, hiszen saját nem-tudatos kódjait kapja vissza, melyeket jobban ért. Erickson mondása köszön itt is vissza: lehetőleg használjuk minél többet a paciens kifejezéseit, szóhasználatát. Hogy melyik érzékszervi modalitás és milyen szekvencia domináns egy adott szituációs élményre vonatkozóan, az a kliens beszédéből kiderül. A Rogers-i kongruencia jelenségét is segíti az érzékszervi nyelv használata.
4./ Az élettani állapotok jellemzői
Az NLPt azon tény alapján, hogy az ember kommunikatív lény, tehát képtelen nem kommunikálni, így élete során minden helyzetben valamilyen élettani állapotban van, vette be megfigyelési rendszerébe az un. élettani állapotok regisztrálását, melyek a nem-verbális kommunikáció központi idegrendszeri, vegetatív idegrendszeri, neuroendokrín-rendszeri és immunrendszeri összmintázatait mutatják. Az NLPt sohasem sztenderdizál, hanem a helyzeti viselkedés adott kontextusa és tartalma folyamán fellépő élettani mintázatok megváltozását tartja szem előtt, azaz milyen viselkedést kísérő meta-kommunikatív mintázat mikor, hogyan és mivé változott. Az elfogadó vagy elutasító viselkedést eltérő mintázatok kísérik. Így mindig csak önmagához tudjuk „mérni” a kliens meta-kommunikatív változását, azaz kalibráljuk a különböző élettani állapotok mintázatait. Míg a tudatos verbális közlés félrevezető lehet, addig az élettani állapot mintázata a hiteles választ mutatja. Olyan ez a terapeuta számára, mint egy szabad szemmel végzett „poligráfiás vizsgálat” . Itt jegyezzük meg, hogy az NLPt-ben az élettani állapotok monitorozása – a terápiás átélések , érzelmi változások hitelesítése, folyamatos követése – jelenti a fő kontrollt a terapeuta számára.
Az alábbi pszichofiziológiai és fiziológiai paraméterek megfigyelése jelentős az élettani állapotok monitorozása szempontjából:
- testtartás, gesztusok
- légzés /amplitúdó, mellkasi- hasi- vagy szabálytalan légzés, a légzés frekvenciája és tágassága
- izomtónus, izomfeszülés
- a fejen és arcon megjelenő pszichovegetatív és metakommunikatív jelek pl. homlokránc, bőrredőzet, bőrszin /pirosodás-sápadás különböző finom árnyalatai/, száj, ajak jellegzetes változásai, mimikai izmok feszültségei és lazulásai stb.
- ideomotoros, tudattalan mozgások
- szem /nézés iránya, pupilla átmérő és változásai, pillacsapások gyakorisága,
- a szem nedvessége
- hang /hangszín, hangerő, beszéd folyamatossága, artikulációja/
- verítékezés
- szívritmus gyorsasága és változásai
E paraméterek segítségével igen jellegzetes, egyedi élettani mintázatokat különböztethetünk meg. Egyediek, mert az egyes ember élmény-állapotainak, megélési módjainak sokszínűsége a saját mintázataiban tükröződik. Ezek természetesen nagyon sokfélék lehetnek. Mégis néhányat, a terápia számára lényeges élettani állapotokat ki kell emelnünk.
a./ Elfogadási mintázat
Abban a helyzetben megjelenő mintázat, amikor a személy valakit vagy valamit elfogad.
b/ Elutasítási mintázat
Abban a helyzetben megjelenő mintázat, amikor a személy valakit vagy valamit elutasít.
c/ Probléma-mintázat
Ezt az állapotot úgy definiáljuk, hogy ez akkor jelenik meg, amikor a kliens átéli, megnevezi mindazt, amit saját magára nézve problematikusnak talál és mindezt milyen módon teszi.
A pszichoterápiában a kliens a terápiás idő jelentős részét probléma-mintázatban tölti. Míg a kliens problémája keletkezésének okait kutatja, különböző kapcsolódó történeteket mesél, amelyek mind arról szólnak, hogy mennyire problematikusnak érezte saját viselkedését ezekben a helyzetekben.
A probléma egyedi mintázata minden izomorf-helyzetre nézve lényegében állandó elem, csak fokozatilag változhat.
d/ Cél-mintázat
Úgy határozható meg, hogy amikor a kliens elfogadja a változás lehetőségét, vagy amikor a feldolgozási munkának a vége közeledik, de még dolgozni kell rajta, de már „látszik az alagút vége”.
e/ Belső erőforrás-mintázat
A erőforrás-mintázat /resource-/ nagyon hasonlíthat a cél-mintázathoz, de mintázata eltér attól. Úgy határozható meg, hogy azon belső képességek, korai tanulási minták, pozitív tapasztalatok, megküzdési minták jellemző meta-kommunikatív megjelenése, amelyek segítségével eljuthat a kliens a cél-mintázathoz.
f/ Megnyugvási mintázat
Vegetatív szinten a korábbi szimpatikus hatás paraszimpatikus működésbe megy át. A kliens sokszor akkor mutat megnyugvási mintázatot, amikor tudatossá válik benne, hogy mennyire értelmes dolog volt a problematikus viselkedés haszna: hogy ez által vált valami elérhetővé vagy valamilyen védelmet nyújtott számára. A belátás jelensége ez.
5./ A szemmozgások reprezentációi és szerepük
A szem a lélek tükre – tartja a régi mondás. Amit sokan régóta „ösztönösen” éreztek, azt az NLP fedezte fel és könnyen megtanulhatóvá is tette, hogy a kommunikáció közben a szemmozgások sajátos törvényszerűségeket mutatnak, melyek utalnak egyfelől a közlés hitelességére, másfelől arra, hogy milyen emlékezeti modalitásból (képi, auditív, kinesztetikus) meríti mondanivalóját a kliens, valamint milyen stratégiai kódokban gondolkodik az adott témáról és ez újabb input-lehetőséget kínál a terapeuta számára. A horizont feletti nézés vizuális kérdésekre, többnyire balra fel, képi emlékek felidézését jelentheti, míg a másik oldalra mutató szökellő szemmozgások kreatív képzeleti konstrukciókra utalhatnak. Hasonló az akusztikus élmények felidézése és konstruálása is, de a vizuális keresés alatti területen mozognak a szemek. Míg a horizont alatti és lefelé, maga elé nézés, többnyire a kinesztetikus átélést mutatja. Azért fogalmazok ilyen feltételesen, mert itt kalibrálni kell a szemmozgások helyét és az adott beszélgetés kontextusától is függnek a szemmozgások jellemzői. A szemmozgások gyorsak, ezért a terapeutának bőven van ideje például a kliens vizuális keresésére vizuális érzékszervi nyelven megfogalmazott kérdést feltenni, ami kongruens és mélyíti a kapcsolatot. Hasonlóan járunk el más modalitások jelzésénél is. Meg kell említenünk, hogy nyitott kérdésnél a szemmozgások azt a stratégiát mutatják, amely érzékszervi kódokban a kliens „összerakja” az élményét. Ez újabb hozzáférést jelent a terapeuta számára, hiszen ezeket a szemmozgás jellegzetességeket mindig az élettani állapotok mintázataival kell egységben szemlélni.
6./ A hétköznapi transz-állapot
A legtöbb befolyásoló technika (irodalom, film, reklám, pszichoterápiák) bármilyen formában is nyilvánul meg, használja – tudatosan vagy öntudatlanul – hétköznapi transz-élmény kiváltását, amelyben fogékonyabbak vagyunk szuggesztiók befogadására. A transz-élményt megváltozott tudati állapotként szokás emlegetni. Ennek lényege, hogy a tudati kontroll-funkciók többé-kevésbé fellazulnak, emocionális élmények jobban előtérbe kerülnek, a figyelem terjedelme bizonyos értelemben beszűkül a külvilág iránt, de belső világunk (emlékek, élmények, álmok stb.) felé kiszélesedik és az érzékszervi csatornák nyitottak maradnak szuggesztiók iránt. Ugyanakkor a szuggesztiók termékeny talajra találnak a személy nem-tudatos szférájában, könnyen asszociálódnak szubjektív élményekkel, amelyek könnyen hozzáférhetővé válnak. Divatos itt emlegetni azt a köztudatban is elterjedt tényt, hogy transz-állapotban a jobbféltekei funkciók dominanciája jelenik meg. Az aktivációs szint vagy csökken: például a relaxációs hipnózis, autogén tréning és hasonló eljárások esetében, de magasra emelkedhet például az aktív-éber hipnózis és hasonló állapotok /pl. hosszútáv futás / esetében. A mindennapi élet forgatagában jó példák a transz-élményre a zenei élmények, vallási meditációk, közös éneklések. A minden érzékszervet igénybe vevő disco – kultúra példa lehet a hiperaktivitásra, de ilyenek a folklórban szereplő rítustáncok is. Nem szükséges tehát, hogy a kommunikáció terápiás és hivatalosan hipnózisként definiált legyen, mert a mindennapi élet interakcióiban sokszor ilyen természetesen kerül transz-élménybe az ember.
A mindennapi transz-állapot tehát éppen olyan természetes állapot, mint az alvás vagy az ébrenlét. Sokszor váratlan meglepetésszerű helyzetek, szokatlan ingerek, új asszociációk indítják be ezt a „merengő” állapotot.
Az NLPt nagyon gyakran használja a transz-élményt a terápiás folyamatban. Mivel a transz-élmény nem folyamatos és egyenlő mélységű, ezért az NLPt technikái gyakran sok, rövidebb idejű transz-élmény sorozatából állnak. Sok „kis hipnózis” egymás után, egymásra építve a terápia folyamatában, amellyel az NLPt a terápiás problematikát kisebb részekre bontja szét.
A hétköznapi transz-élmény és kreativitás szoros kapcsolatban állnak egymással. Pontosan azért, mert a transz-élményében fellazulnak a megszokott sémák és jobban hozzáférhetővé válnak tudat-előttes és tudattalan tartalmak, korai tanulási minták, tapasztalatok. Ezek a transz-élményében új struktúrát hoznak létre, s mint új képességek és alkalmazkodási módok szilárdulnak meg.
7./ A terápiás keretek és célok
A terápiás keretek és célok pontos kijelölése és állandó szemmel tartása, monitorozása és tesztelése rendkívül fontos a terápia folyamán. A pacienssel való együtt haladás a terápiás kapcsolat kritériuma is. A terapeuta fontos feladata, hogy megtervezze, pontosan milyen fokális műveleteket kíván elvégeztetni a pacienssel. Ennek megválasztása nagy körültekintést igényel, főleg ha – mint a legtöbb esetben—több műveletet igényel, akkor meg kell határozni a terápia ívének felépítését a taktikai és stratégiai koncepció szerint. Itt nagyon fontos szempont, hogy a paciens problémájának feloldását milyen műveletekben gondolja el a terapeuta a paciens működésmódja alapján és a felmerülő problémákat milyen flexibilitással kezeli.
8./ A szubmodalitások
Már a leképeződések tárgyalásakor utaltunk rá, hogy bonyolult fogalmakat érzékszervi leképeződéseik modalitásai révén felbonthatunk azok képi szimbólumaira, hangjaira, érzetekre, érzelmekre, ízekre és illatokra. Például hogyan látja valaki adott helyzetben és állapotban a „szabadságot”, hogyan ábrázolná vizuálisan, melyek számára a „szabadság” hangjai és hogyan érzi azt, milyen érzeteket kelt benne. Lehet még olfaktórius vagy akár íz érzékleti komponense is. Ez az un. VAKOG. Egy élmény – lehet persze a kliens tünete is – érzékszervi modalitásokra bontása. Ezeket tovább bonthatjuk, un. szubmodalitásokra. Így léteznek
a/ vizuális szubmodalitások, mint a szubjektív kép, szimbólum jellemzői (a szubjektív kép nagysága, távolsága,formája, színessége, látótérben elhelyezett pozíciója, szubjektíve térben vagy síkban látja-e a kliens, van-e mozgás a képben, kontrasztos a kép vagy pasztell stb.)
b/ akusztikus szubmodalitások (a szubjektív hang ereje, iránya, azaz honnan hallja a hangot, monóban vagy sztereóban, belülről szól vagy kívülről, mély vagy magas hang, dallamos vagy monoton stb.)
c/ kinesztetikus szubmodalitások, mint az érzés, érzelem jellemzői (szubjektív érzés intenzitása, hol érzi a testében, az érzés kiterjedése a testen vagy azon belül, az érzés mozgása, vonulása, intenzitásváltozása, folyamatossága vagy intenzitásának hullámzása.
Az íz érzés szubmodalitásai lehet az édes, sós, savanyú és keserű, de a nyelv itt elég hiányos, különösen a szag és illat szubmodalitásainak megjelölésére kevés a hétköznapi nyelv szókincse. (Persze mesterszakácsok és borkóstolók szaknyelve tartalmaz bőséges kifejezéseket, melyeket azonban a szakmai zsargonnal nem rendelkező nem is ért meg.)
A szubmodalitások megfigyelése és feltárása azért hasznos, mert például egy „indokolatlan” szorongásos helyzet (pl. előadás sok ember előtt) megélésének szubmodalitásait transz-élményben ki lehet cserélni egy magabiztosabb élmény szubmodalitásaival. A terápiás folyamat így átrendezi a helyzeti élmény kódjait. A kliens szemlélete és viszonyulása változik meg. Sokféle szubmodalitásokkal dolgozó módszert tartalmaz az NLPt eszközkészlete (R. Bandler – W. McDonald,1990)
9./ Meta-programok
A pszichoterápiás folyamat pontosabb megértéséhez igen fontos felismerni azokat a kritériumokat, amelyek szerint a kliens szortírozza és szűri az őt ért információk érzékelését. A meta-programokon az NLPt-ben a kliens cselekvését és gondolkodását meghatározó kognitív orientációt értjük. A meta-programok (ezek a hagyományos személyiség-pszichológiában, mint személyiségjegyek, vonások) a személy cselekvésének motivációs hátterét és kognitív szemléletének szűrőit határozzák meg. Praktikusan érdemes őket kontinuumként felfogni. Azonban, amikor egy kiemelt szituációt elemzünk, akkor abban a helyzetben, néha pillanatban, már pontosabban meghatározható, hogy a személy mely meta-program mentén gondolkodik, cselekszik (P. Schütz és mtsai, 2001). Nézzünk néhány fontos meta-programot:
a/ proaktivitás – reaktivitás
Az első meta-program a cselekvésről szól. A proaktív személy kezdeményez, belevág, és elboldogul vele. Nem vár másokra azzal, hogy elkezdje a cselekvést. A reaktív ember másokra vár a cselekvés elkezdésével, vagy a megfelelő pillanatra vár, mielőtt elkezd cselekedni. Sokáig tarthat neki, amíg egy döntést meghoz, vagy igazából soha nem csinál semmit.
b/ Vonzás – taszítás
A második minta a motivációról szól, és azt fejti ki, hogy az emberek hogyan tartják fönn a fókuszukat. A vonzást használó ember a célra fókuszál. Azért dolgozik, amit el akar érni. A taszítást használó személy valamit nem akar, valamitől el fele törekszik. Könnyen észreveszi a problémákat, és tudja, hogy mit kerüljön el. Ez nála persze gondokhoz vezethet a jól formált terápiás célok felállításánál.
c/ Belső kontroll – külső kontroll
A belső kontrollos személy megvannak a belső standardjai, saját értékrendje, normái és saját maga dönt. A külső kontrollos mások elvárásainak, normáinak akar megfelelni.
d/ Illeszkedés-eltérés
Az illeszkedés típusú személy leginkább a hasonlóságra figyel egy összehasonlításnál. Mi a közös két a két dologban – erre irányul a figyelme. Az eltérés típusú személy a különbségekre figyel, ha összehasonlítást tesz, akkor a különbség irányul a figyelme.
e/ Általános-konkrét
Az általános típusú embernek a legkényelmesebb az információ nagy egységeivel dolgozni. Nem fordít figyelmet a részletekre. A konkrét típusú ember a részletekre figyel, és az információ kisebb egységeire van szüksége, hogy értelmet adjon a nagyobb képnek.
f/ Lehetőségek-eljárások
A lehetőség típusú ember több lehetőség közül akar választani, és jó az alternatívák kidolgozásában. Az eljárás típusú ember jó az eljárások felállított pályájának követésében. Nem motiválja őket a cselekvés, de jók lépések rögzített sorozatának a követésében.
A meta-programok monitorozásával és alkalmazásával kinyithatjuk a kliens figyelmét olyan pszichés relációk felé, amelyre eddig „vakfoltja” volt. Ám ezek éppen úgy fontosak a diagnózis felállításában, a terápiás intervenció kiválasztásában és természetesen a raport kialakításában is.
10./ A raport (pacing és leading)
A raport hipnoterápiákból átemelt fogalom. A pszichoterápiás kapcsolat megteremtésének, kialakításának és fenntartásának legfontosabb része. A raport köré szerveződik a fentebb tárgyalt összes tényező. A raport a bizalom és érzelmi egymásra hangolódás hídja kliens és terapeuta között, amelynek érzelmi teherbírása van. Nélküle nincs igazán kommunikáció, dialógus, csak monológ. A raport két fontos összetevőből (pacing és leading) áll. A pacing szót többféle magyar kifejezéssel tudjuk körül írni, így jelent ritmustartást, lépéskövetést, hasonulást, visszatükrözést, együtt haladást, míg a leading a vezetés, kezdeményezés átvételét jelöli, például amikor a terapeuta valamely élmény, gyakorlat átélésére kéri meg a klienst. A raport kiépítésének a pacing és a leading az alapművelete. A terápia ívében is egymást követik, de egy ülésen belül is állandóan váltakozó kapcsolatban vannak egymással. A raportban a Rogers-i terapeutai változók nagyon fontosak. Ezeknek alkalmazása leginkább a pacing körébe tartozik. Az elfogadó, empátiás és kongruens terapeutai viselkedést legkönnyebben úgy lehet műveleti lépésekhez közelíteni, ha lehetőleg pontosan igyekszünk megismerni a paciens belső térképét, annak belső szabályait, működésmódját. Az eddig leírt kilenc összetevő egymáshoz illesztett folyamatos monitorozásával. Használjuk az érzékszervi nyelv szabályait, figyelve a paciens élettani állapotainak változásait adott kontextus és tartalom összefüggésében, nyelvi szerkezeteit, szemmozgásait, spontán transz jelenségeit, feltűnő szubmodalitásait és meta-programjait. A kezdeményezés (leading) átvétele akkor történhet, ha a paciens metakommunikációja elfogadó élettani mintázatot mutat. Akkor kisebb lépésekben adhatunk jelzéseket a vezetés átvételére, amely meg is történhet, ha továbbra is fennmarad az elfogadó élettani mintázat. Igazi metakommunikatív „tesztelése” ez terapeuta és paciens közti bizalmi viszonynak, ahol a verbális közlések másodlagosak.
Az NLPt tíz fontos tényezőjét vázoltuk az eddigiekben. A terapeuta ezeket a tényezőket mindig együtt és harmonikusan egymásba illesztve használja. Rendszerbe ágyazottan monitorozza. Az autóvezetést szokták gyakran analógiaként felhozni, ahol szintén több tényező harmonikus használata teszi lehetővé az autó harmonikus mozgását.
E fenti tényezők strukturált kombinációjából építkeznek azok az NLPt technikák, amelyekkel pszichoterápiás műveleteket végezhetünk pontos célkitűzések szerint. Említsünk meg néhány pszichoterápia számára igen fontos technikát, hangsúlyozva azt a nagyon fontos tényt, hogy igazából a fenti tíz tényező fenntartása és alkalmazása a legfontosabb, hiszen ha pl. megszakad a raport vagy inkongruensek vagyunk a klienssel, akkor a pszichoterápiás műveleteket sem tudjuk végig vinni vele.
Az NLPt a műveleti, rövid pszichoterápiás, strukturált módszerek széles skáláját kínálja:
- az én és identitáserősítés
- a stressz-csökkentés, szorongás csökkentés
- autoriter személyekkel szembeni szorongás oldása
- támadásokat, kudarcokat, kritikákat – belőlük tanulva – kezelése
- társas helyzetekben tartás és szociális kompetencia fejlesztése
- veszteség- és gyász feldolgozása
- kreatív gondolkodási és cselekvési stratégiákat kialakítása
- a belső idő strukturálása
- Idő- és cél-stratégiák kialakítása
- fóbiák kezelése
- a múlt negatív élményeinek megváltoztatása és hasznosítása, korrektív emócionális élmények kialakítása
- korai tanulási minták keresése és aktiválása
- resource-felhasználás (belső erőforrások aktiválása) új személyes tervek, programok megvalósításához
- pszichés allergiák kezelése
- Erős függőségérzés feloldása és az autonómia helyreállítása
- nem kívánt szokások, indulati reakciók megváltoztatása
- a megküzdés és motiváció-keltés
- ellentétes motivációk egyesítése és új képességek létrehozása
- a szülők iránti áttétel megváltoztatása
- hiedelem struktúrák megváltoztatása
- A szégyen és bűntudatérzés kezelése
- ellentmondó hitrendszerek integrálása
- korai élmények bevésődésének korrektív emocionális kezelése (reimprinting)
- új viselkedés kialakítása (New Behavior Generator)
- konfliktus feloldás és kezelése
- aktuális problémák meghaladása új gondolati modellek kialakításával (a hatlépéses reframing) terén.
E közel sem teljes felsorolásból most szeretnénk kiemelni és részletesebben bemutatni a hat lépéses reframing metódusát és lépéseit.
A hatlépéses reframing folyamata
Ez az NLPt módszer Virginia Satir „részek játéka” módszerének átalakítása egyéni terápiás módszerré. Lényegében a családi interakciók személyen belülivé tétele. Problémafeloldó módszer, amely alapvetően a személy aktuális és jövőbe vetített problémáira irányul. Az alábbi hat műveleti lépést foglalja magában (R.Bandler – J. Grinder, 1985):
1. Azonosítsuk a problémás viselkedést.
E módszernél a problémás viselkedést sokkal szélesebb értelemben használjuk, nemcsak valamely speciális cselekvést értjük rajta, hanem a Bateson-Dilts modellt alapul véve, annak mindegyik szintjét ideértjük. Tehát problémás viselkedés lehet maga egy specifikus viselkedés adott környezeti kontextusban, lehet önmagában egy specifikus viselkedés (ez többnyire viselkedési reakció), képesség (capability) vagy annak hiánya, valamely hiedelem, szabály és lehet maga a megélt identitás is a kezelés tárgya.
A probléma azonosítása mindig valamely megélt élmény konkrét, szubjektív leképeződését foglalja magában. Tehát csak abban az esetben fogadhatjuk el a kliens verbális megjelölését, ha közben látjuk is rajta a közben megjelenő probléma-mintázatot. A legtöbb esetben azonban nagyon hasznos, ha a probléma-élményt strukturáljuk, azaz lebontjuk VAKOG-ra, sőt bizonyos szubmodalitásokat is feltárunk, sőt bizonyos meta-programokat is meghatározhatunk abból a célból, hogy a kliens egészen specifikusan tudja magában azonosítani a problémát. Itt nyilván a kinesztetikus komponens hordozza mindig a probléma-élmény negatív részét. Ezzel a problémastrukturálással lényegében egy specifikus idegrendszeri, vegetatív idegrendszeri, neuroendokrin- és pszichoimmun-struktúrát határozunk meg. A személy számára ez egy specifikus állapot, amelynek a probléma-mintázata ad egy specifikus összjelleget, Gestalt jelleget.
Ezt az élménystrukturálást érdemes szimbolikus vagy „olyan, mintha” módon végezni. A szimbólumok nagyon sok élményt és érzelmet sűrítenek magukba egyfelől, más felől pedig a tudat-előttes szintjén zajló munkával kiiktatjuk a tudatos tudat „okvetetlenkedéseit”, azaz kikerüljük a személy védekező mechanizmusait, ellenállását. Ez a folyamat nyilván transz-élményben végzett munka, ahol a személy, hol mélyebben, hol felszínesebben kerül módosult tudatállapotba. Az így megragadott specifikus probléma-élménynek hasznos egy új azonosító nevet kérdezni a klienstől, amely mint a specifikus probléma-élmény rögzítése szolgál a további pszichés műveletek végzéséhez.
2. Kapcsolatfelvétel a problémáért felelős résszel. Tudjuk meg, hogy az milyen célokat követ, ebben mi a pozitív szándéka?
A hatlépéses folyamat talán legnehezebb lépése ez, mind a kliens, mind a terapeuta számára.A fő kérdés itt, hogy a meghatározott specifikus probléma, miért probléma a kliens rendszerében? Mi az a rész, amely úgymond felelős a specifikus problémáért?
Például mely személyiség-rész felelős azért, hogy pszichés allergia kezelés esetében – a kliens allergiás tünete mögött húzódó indulatokat, bosszúságot – önmagában elfojtva – áttolja az ártalmatlan anyagra (pollen), így azt veszélyesként jeleníti meg (specifikus probléma).
Ezt a problémáért felelős részt – tapasztalatom szerint – mindig a hiedelmek szintjén kell keresni, vagy pszichoanalitikus megközelítésben a felettes-én reprezentánsaiban, mely azonban aktuálisan nem hozzáférhető a kliens számára. (Megjegyezzük: Ha hozzáférhető lenne a hiedelem pozitív megengedő vagy védő szándéka, akkor nem képződne az adott problémás viselkedés sem!)
Így transz-élményben szabadon asszociáltassuk a klienst arról, hogy vajon milyen kép jelenik meg előtte vagy benne, ha arról kérdezi önmagát, hogy vajon mi teheti azt vele, hogy éppen ilyennek pl. pengéknek érzékeli a virágport? Mi lehet annak hátterében, hogy ő éppen így működik?
Ez talán a legnehezebb része a transzban végzett munkának. Egy rejtett hiedelem-struktúra részt (belief) keresünk, (vagy rejtett szuper-ego reprezentánst) amely nincs a tudatban, de szabad asszociációk révén a projektív szimbolikus képe (képei) megjelenik. Ezt képet a kliens érzelmileg evidensnek éli meg, hogy ez a kép működteti éppen így a pszichés rendszerét, hogy ő ezt a specifikus problémát képezze. Ez tehát a háttérben húzódó „vezérlő”, a problémáért felelős rész.
Tehát nem a probléma okára kérdezünk rá, hanem a kliens szubjektív rendszerét éppen így működtető rejtett hiedelem-reprezentánsra (vagy felettes-én reprezentánsra). Ez a folyamat türelmet és kitartást kíván, hiszem ez a tartalom nem tudatos a kliensben. Legtöbbször meglepetésként jelenik meg valamilyen kép, vagy korábbi élmény képe, melyet a kliens szubjektíve szoros kapcsolatban érez a problémás viselkedéssel.
A terapeuta dolga itt az, hogy tesztelje, hogy a spontán megjelenő kép valóban valamely hiedelem vagy a felettes-én valamely funkcióját tölti-e be? A hiedelem reprezentáns vagy felettes-én reprezentáns képe szinte mindig szimbolikus kép és parancsoló, követelődző, bántalmazó, fenyegető. Például: “szigorú arc”, “egy csizmás ember, fekete ruhában, kezében ostor”. Lehet absztrakt is: viharfelhő, melyben cikáznak a villámok. Megjelenhet többféle kép is egymásután, akkor megkérjük a klienst, hogy melyik a legkifejezőbb közülük, vagy szerkessze egységbe őket.
Gyakran előfordul, hogy a kliens először egy másik problémát jelenít meg, mint például félelmet, szorongást, ami természetesen kapcsolatban áll a specifikus problémával, de annak nem vezérlője, felelős része, hanem velejárója. Ilyenkor tovább kell keresni. Ha a problémáért felelős rész nagyon mély és ellentmondásos, a való életben egyáltalán nem realizálható meggyőződéseket, hiedelmeket érint, akkor megakadhat a folyamat. Mert a tudattalan még csak tudat közelbe sem engedi kerülni a kínos meggyőződést, mert fenyegetné, esetleg felborítani a személy egyensúlyát. Ekkor a potenciális erőforrások felerősítésére, az identitásélmény megélése szükséges. De ez már egy másik messzire vezető történet, egy másik munka része.
Amikor a kliens az evidencia-élményével kapcsolatot talál a hiedelem szimbólum (felettes-én tartalom) képe és specifikus problémás viselkedés között, akkor lehetőségünk nyílik, hogy rákérdezzünk a kép funkciójára, azaz a problémáért felelős rész eredeti szándékára:
“Hogyan érzi, mit akar ez a csizmás ember (itt a kép nevét említjük). Mi a célja azzal, hogy fenyeget?
Az első asszociációk mindig arra vonatkoznak, hogy a felettes-én szimbólum célja a büntetés, megalázás, akadályoztatás, fenyegetés stb. Sokszor fogalmaz a kliens tagadó állítással: “hogy ne legyek szabad”, “ne tudjak szabadon választani”, “ne tehessem azt, amit szeretnék”. Miután a tudattalan és tudat-előttes szintjén nincs értelme a tagadásnak, mely inkább csak nyelvtani szerkezet, így ezek a tagadó állítások éppen arra utalnak, amitől a felettes-én szimbólum éppen visszatartja a klienst. Ez egyben a taszítás meta-programja is.
Ha tovább kérdezzük a klienst, “mit gondol, mit érez arra vonatkozóan, hogy ezzel a büntetéssel vagy tiltással (itt is konkrétan megismételjük a kliens szavait), mi a problémáért felelős rész szimbólumának (konkrétan a nevét említve) az eredeti szándéka? Az milyen elképzelésből teszi, amit tesz? Mi a nevelői szándéka? Mit követelne meg?
Itt olyan válaszok érkeznek, hogy például“ küzdjek meg a nehézségekkel”; „kezeljem jobban az emberi viszonyaimat”; “legyek önállóbb, függetlenebb” stb. Itt a kliens már megfogalmazza a problémáért felelős rész, felettes-én reprezentáns funkcióját, azaz pozitív szándékát.
Külön probléma lehet – szuicid pácienseknél gyakori -, hogy a problémáért felelős rész (a felettes-én reprezentáns) oly mértékben destruktív, leértékelő, agresszív, hogy a kliensre nézve tényleg veszélyes. Ekkor magát a destruktív hiedelem (felettes-én reprezentáns) leképeződési folyamatát kell kezelni, tehát leágazhat ebbe az irányba átmenetileg a terápiás folyamat, majd visszatérhetünk ide.
Sok esetben fontos megkérdezni a klienst, hogy hogyan érzi, hány éves korában épült bele a személyiségébe ez a szigorú destruktív meggyőződés és azóta hogyan változott? Gyakran igen korai életkort jelölnek meg vagy valamely korábban elszenvedett sérelemhez kapcsolják. Jól alkalmazható módszer itt a gyermeki hiedelem-reprezentáns felnövesztése és aktualizálása.
3./ A problémáért felelős rész szándékát válasszuk le a problémás viselkedésről.
Ez a mozzanat belátással és megnyugvással jár, hiszen itt érti meg a kliens, hogy a felettes-én szimbóluma nem üldözi őt, hanem védi! A tudattalanból spontán, önkéntelenül kreált szimbólum jelentése, pozitív szándéka itt válik tudatossá, megérthetővé a kliensben! Itt a kliens állapota megváltozik, az eddigi probléma-mintázat átváltozik megnyugvási mintázattá.
Az eredeti, pozitív szándék és a büntető funkció szétválasztása nem mindig megy könnyen. Hasznos és segítő itt egy metaforát használni. Például ilyet:..” a fiatal gyermek vizes fejjel játszik, szaladgál a téli udvaron, valamelyik szülő, mondjuk az apja meglátja és nagy szigorral bezavarja a fűtött szobába. Hangos kiabálás közepette elég agresszíven megtörli a haját, sok haj marad az apa kezében és a törölközőben. A gyermek úgy érzi tönkretették a játékát és agresszív vele az apja. Az apa eredeti szándéka viszont a gyerek megmentése komolyabb bajtól, például egy agyhártyagyulladástól! Tehát az apa eredeti szándéka a védelem, nem a büntetés…”.
4. Kreatív rész felkutatása /resource/. Ez találjon legalább három olyan új módot, utat, lehetőséget, amivel a problémás viselkedés a jövőben pótolható.
Lehetséges kreatív rész keresés már az is, amikor a problémáért felelős rész pozitív szándékát a személyen belül felerősítjük és utilizáljuk, mint kreatív erőforrást.
Ebben a fázisban a klienst hozzásegítjük, hogy a problémáért felelős rész (felettes-én reprezentáns) számára fontos pozitív üzenetet vagy üzeneteit átélje úgy, ahogy ő ezeket valamikor, valamilyen formában már teljesítette. Különböző idejű, különböző tartalmú élmények, érzelmek összegyűjtése, összekapcsolása és együttes átélése ez a folyamat a következőképpen: “Most csak merüljön magába engedje az érzéseit, az emlékeit szabadon, és közben élje át, hogy mennyi élménye is van arról eddigi élete során, hogy pl. önállóbbnak és függetlenebbnek érezte magát. Lehet ilyen érzése ma is bizonyos helyzetekben, lehetett korábban is, akár néhány éve, akár még korábban. Némelyik élménye teljesen tudatosan jut eszébe, némelyik élménye azonban csak úgy magától, önkéntelenül, talán nem is teljesen érthetően önmaga számára, csak úgy jön, mint valamely váratlan vendég. Csak élje át és gyűjtse össze eggyé magában ezeket az élményeit…”
Amikor látjuk az átélés élettani jeleit (megnyugvási mintázat) kiteljesedni az arcon, ellazult izomzaton, kérjük a klienst, hogy mondja el, miért is fontos ez számára, mi húzódik e mögött valamilyen mélyebb és tágabb összefüggés, hogy pl. önállóbbnak és függetlenebbnek érezze magát? A válasz mindig spontán jön: például: ”önbizalom, mert most ezt érzem”. Ezek után ugyanígy átéli az önbizalomhoz kapcsolódó élményeit, majd újra tágítjuk élményei körét. Majd, amit mond azt is átéli. Mi húzódik e mögött valami átfogóbb, mélyebb dolog? Szélesebb értelemben vett képesség, valamely mély meggyőződés az, amiben az átélt élménysort össze lehet foglalni. Ezt addig folytatjuk, amíg ez a gazdag pozitív élményű anyag odáig teljesedik, integrálódik, hogy a kliens a saját identitását fogalmazza meg. Például, “mert így érzem magam embernek”, “mert ez én vagyok” stb.
Ezt az átfogó és testileg-lelkileg átható identitás-élményt még jobban felerősítjük azzal, hogy “most egy ideig engedje magában áramlani mindazt, amit most átél testileg és lelkileg egyaránt…majd ebből az átható és önmagát átjáró élményből alkosson egy képet magában, amely kifejezi és még… még tovább felerősíti magában ezt az itt és most átélt tapasztalatát, és csak hagyja ezt az összetett élményt tovább áramlani magában”. Ez maga a flow-élmény (Csíkszentmihályi Mihály, 1997). Az érzésekből megalkotott kép szimbolikus kép (például “egy kiteljesedett, erős fa”; “Napkorong”), amely a sokféle öntapasztalást magába sűríti, ezért is nagy erejű emocionális erőforrást jelent a kliens számára.
Természetesen egyszerűbben is kereshetünk kreatív részt a személy életében. Például, ahogy Thies Stahl ajánlja: „ emlékez vissza egy helyzetre, ahol önkéntelenül cselekedtél és később derült csak ki, hogy ez volt a legjobb megoldás”( T. Stahl, 1989). Nos egy ilyen élményt szintén strukturálhatunk, lebonthatunk VAKOG-ra és felerősíthetünk. Ez is megfelelő kreatív rész lehet.
Nézetem szerint azonban a kreatív rész akkor tud nagyon hasznos és tényleg „kreatív” lenni, ha éppen abból a tapasztalati területből származik, amelyből az éppen megváltoztatni kívánt specifikus problémás viselkedés is. Tehát a kreatív erőforrás analógiás a problémás viselkedéssel, de érzelmileg éppen ellenkező előjelű.
Kérdezzük a klienst, hogyan érzi, hogy e két szimbolikus kép (kreatív rész képe és a problémáért felelős rész képe) milyen viszonyban van egymással?
A legtöbbször semmilyen kapcsolat nincs. Majd az alábbit kérjük a klienstől (lassan, tagoltan, szüneteket tartva, többféle kombinációban elmondva, de lényegében a következőket): “ez a mély élmény ezzel a napkoronggal képpel képes arra, hogy segítsen önnek mostantól fogva olyan új lehetőségeket, új utakat, új viszonyulásokat találni, hogy ezeket a belső követeléseit, hogy “küzdjek meg a nehézségekkel”, „kezeljem jobban az emberi viszonyaimat”, “legyek önállóbb, függetlenebb” – mostantól fogva új módon valósítsa meg! Semmit sem kell most tenni, csak hagyja, hogy ez a mély átélés ezzel a napkorong képpel jelenítsen meg magában olyan érzéseket, képeket, gondolatokat, melyek segítenek új módon megfelelni saját belső elvárásainak. Csak engedje az érzéseit, képeit önkéntelenül áramolni (flow). És most veszi majd csak észre, mennyi, de mennyi új lehetőség, út van a szeme előtt”.
Ez a lényege a kérésünknek a kliens felé. Ilyen módon kívánjuk aktiválni spontán, kreatív emocionális viszonyulási és viselkedési minták öntudatlan vagy félig tudatos megjelenését. A kliens – kreativitásától és flexibilitásától függően – sokféle képi és érzületi fantáziasort képzel el. Hagyjunk itt is bőséges időt a személy számára. Amikor látjuk, hogy átfut az arcán egy-egy érzés vagy a légzésritmus megváltozását tapasztaljuk, legtöbbször lassulását, mélyülését látjuk, akkor megerősítsük egy-egy biztatással (“ így tovább, ez az, így nagyon jó, csak tovább, csak vigye tovább ezt a gondolatot stb.), mintegy jelezve, hogy észrevettük a benne zajló érzéseket, hogy bizonyos időközönként, bizonyos ritmusban szólunk (E. L. Rossi. 1989).
Erickson sokat emlegetett megállapítása, miszerint a tudattalan sokkal okosabb és bölcsebb, mint mi magunk, azaz a tudatos tudatunk. A tudatból aktuálisan hiányzó minták megkeresése, felhasználása és terápiás műveletté alakítása történik itt. Eszerint a tudattalan tárházában ott vannak és transzban jobban elérhetők azok a belső minták (Erickson M.,H.; Rossi E.L. 1979), amelyekkel a kliens képes meghaladni aktuális problémáit, konfliktusait.
5. A problémáért felelős rész vegye át a felelősséget a három új viselkedési mód jövőbeni kipróbálásáért. Jövőbe helyezés
Az igazán kreatív válaszok nem verbálisak (hacsak nem valakinek hangjaként, mondásaként, mint akusztikus „hallucináció” jelenik meg) és nem racionálisak, nem általánosak, hanem konkrét álomszerűen képekben, szimbólumokban, érzésekben, testérzésekben, érzelmi evidenciaként jelennek meg. A kliensben mobilizálódó élmény anyag mindig sokkal gazdagabb, mint amit belőle szóban meg tud fogalmazni. A problémáért felelős rész (felettes-én reprezentáns) követelései mindig általánosak (“légy önállóbb”), a kreatív válaszok azonban mindig konkrétak, sokfélék, kreatívak, és olykor humorosak. Ezek jobban és bölcsebben tudják, mint a kliens tudatos része, hogy miért, hogyan, milyen módon, hol, mikor és kivel legyen a személy például “önállóbb”.
Ez a folyamat rengeteg tudattalan pl. korai tanulási mintát mozgósít. Amikor arra kérjük a klienst, hogy a megtalált élményei, belső mintái hogyan tudnának neki segíteni, hogy – mostantól – új módon vagy más úton “küzdjön meg a nehézségekkel”, „kezelje jobban az emberi viszonyait”, “legyen önállóbb, függetlenebb”, akkor már nagyon konkrét helyzeteket, hozzájuk kapcsolódó érzéseket, szereplőket, viselkedési mintákat, reagálási módokat mozgósít magában, amelyek egy része már eléri a tudatos szintet.
Ebben a fázisban megkérjük a klienst, hogy újra idézze fel a problémáért felelős rész képét (felettes-én reprezentáns képét), (például “szigorú arc”), majd kérje meg, hogy tekintse át a sokféle választ és válassza ki azokat közülük, legalább hármat, melyek szerinte is megcselekedhetők, azaz megfelelnek érték- és norma-rendszerének.
Sokszor csökken a reprezentáns szigorúsága, például “már kevésbé szigorú, de határozott, nem lehet vele viccelni”. Majd folytatjuk. “kérje meg ezt a határozott arcot, hogy nézze meg azt a sok-sok lehetőséget, ami valamilyen módon megjelent magában, hogy mostantól konkrétan hogyan – “küzd meg a nehézségekkel”, hogyan “kezeli jobban az emberi viszonyait”, hogyan “legyen önállóbb, függetlenebb”, hogy ez a határozott arc válassza ki a sok-sok lehetőségből azokat, amelyekkel egyetért, és megengedi önnek, hogy a valós életben is ezek szerint cselekedjen”. Itt is hagyjunk időt, majd építsünk ki ideomotoros jelzést.“Miközben ez a határozott arc végig szemléli ezt a sok-sok új lehetőséget, lesz, amit elvet és lesz, amit elfogad. Ön pontosan érzi magában, hogy ez a határozott arc mit fogad el és mit nem. Amikor valamely lehetőséget elfogad, akkor majd ön is kicsit rábólint, hiszem fontos, hogy egyetértsenek”.
Itt is hagyjunk időt és erősítsük meg a folyamatot, valamint figyeljünk az ideomotoros jelzésekre. Három-négy megérzés, jelzés már valóban kreatív új viselkedési mintákat jelez, melyeket a problémáért felelős rész (felettes-én reprezentáns) is jóvá hagy, hogy ez eljövendő időben ki is próbálja. Imagináljon a kliens jövőbeli helyzeteket, amelyekben már ezeket az új mintákat új érzésekkel éli át.
6. Ökológiai rész: a részek közötti új egyensúly elfogadása
Amikor ideérünk a folyamatban, és ez ritkán egy terápiás ülés, hanem több is lehet, akkor a kliens úgy érzi belülről, hogy jobb egyensúlyi állapotba került és jóváhagyja a probléma-kezelés ezen új lehetőségeit. Természetesen előfordul, hogy ez az új egyensúlyi állapot nem jön mindjárt létre. Akkor arra irányulnak a kérdéseink, hogy mely személyiségrész (érzés, érzelem, meggyőződés, hiedelem stb.) akadályozza? Ezt a kifogást támasztó részt szintén lehet azonosítani és követeléseit beintegrálni a személy új egyensúlyi állapotába.
Azonban az igazi új egyensúlyi állapot (oco-check) csak ezután következik a mindennapi élet gyakorlatában, amelyet – ha szükséges tovább korrigálhatunk – esetleg más NLPt módszerekkel egészíthetünk ki, követve a pszichoterápia ívét és célkitűzéseit.
Végezetül mivel is zárhatnánk mással ezt az írást, minthogy Prof. Dr. Bagdy Emőkének, az első professzorasszonynak, a sorait idézzük, ki még a 90-es években klinikai pszichológus hallgatóival NLPt kiképző csoportban vett részt:
„Feltehetjük a kérdést: mit akarunk általában a pszichoterápiában elérni és mire alkalmas leginkább az NLPt?”
„A pszichoterápiában általában – a módszertől függetlenül – olyan kedvező változásokat akarunk elérni, amelyeket a személy saját maga ér el és fenn tud tartani. Az NLPt éppen magával a személyes élmény- és tapasztalat-világának struktúrájával dolgozik és hozzá segíti az azt átélő embert, hogy sokszor meglepetésre – tudatossá válik benne hogyan szűri meg érzékelését, hogyan foglalja rendszerbe tapasztalatát, milyen nyelvi eszközöket használva fejezi ki magát, sőt hogyan cselekszik öntudatlanul vagy szándékosan célja elérésének érdekében. Az NLPt ezért alkalmas arra, hogy a belső történéseket és cselekvéseket, valamint a változás folyamatát tudatossá tegye a személyben vagy közel hozza, és ezáltal éri el, hogy az illető személy képessé és kompetenssé váljon a hatékony önsegítésre is. Az NLPt erősen jövőorientáltságú és erősíti a személyes kompetencia-érzést.” (Bagdy Emőke, 2006).
Irodalom:
- Bandler, Richard –Grinder, John: Metasprache und Psychotherapie. Junfermann, Paderborn, 1988. 64-134.
- Bandler, Richard –Grinder, John: Neue Wege der Kurzzeit-Therapie – Neuroliunguistische Programme. Paderborn, Junfermann, 1989.
- Bandler, Richard –Grinder, John: Patterns of the Hypnotic Techniques of Milton H. Erickson,
- Bandler, Richard –Grinder, John: Reframing – Ein Ökologischer Anzatz in der Psychotheraoie (NLP) Junfermann, Paderborn, 1985.
- Bandler, Richard –McDonald, Will: Der feine Unterschied – NLP Übungsbuch zu den Submodalitäten. Paderborn, Junfermann, 1990.
- Csíkszentmihályi Mihály: Flow. Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.
- Dilts, Robert – Epstein, T Systemic NLP – A Unified Field Theory. Ben Lomond: Dynanic Learning Publications. 1991
- Dilts, Robert: The Encyclopedia of Systemic NLP & NLP New Coding.www.journeytogenius.com/Encyclo/en-frame.htm
- Erickson, Milton H., Rossi, Ernest L., Rossi Sheila L.: Hypnose, München, Verlag J. Pfeiffer,1976.
- Korzybski, Alfred: Science and Sanity. Lakeville, 1933.
- Schütz, Peter – Schneider-Sommer, Siegrid – Gross, Brigitte – Jelem, Helmut –Brandstetter-Halberstadt, Yvonne: Theorie und Praxis der Neuro-Linguistischen Psychotherapie. Paderborn, Junfermann, 2001.
- Prof. Dr. Bagdy Emőke: Empfehlung zur psychotherapeutischen Akkreditation des therapeutischen Systems der Neurolinguistischen Psychotherapie (NLPt). Kézirat. 2006.
- Bandler, Richard: Veränderung des subjektiven Erlebens. Paderborn, Junfermann, 1990.
- Dilts, Robert: Changing Belief Systems with NLP. Cupertino: Meta Publications, 1990.
- Rossi, E.L. Demo in Heidelberg, Video, VCR, Dortmund,1989.
- Tad James – Wyatt Woodsmall: Time Line – NLP Konzepte. Junfermann-Paderborn, 1994.
- Stahl, Thies: Triffst du ’nen Frosch unterwegs…NLP für die Praxis. Junfermann, Paderborn, 1989. S. 15-23.
- http://www.europsyche.org/contents/13504/description-of-modalities
